Ki vagy te?

Ki vagy te? Magadra ismersz még? Eltűnödsz hogy jutottál idáig? Belekerültél, elkezdtétek, s a mindennapok elsodortak. Alárendelt lettél. Már minden a másikról szól, s szépen lassan elveszel. Benne, a személyében, a kapcsolatban. Már nem ismersz magadra, csak sodródsz védtelenül és visszafordíthatatlanul. Kellene egy kéz, ami kirángat, ami felráz, hogy térj magadhoz, ez nem TE vagy már, s ez az egész már nem rólad szól. Elkezdted, mert azt hitted jó lesz, boldog leszel, új kapuk nyíltak meg. De a nagy igyekezetben, hogy szeressenek elfelejtetted a TE igényeid, hogy TE mit akarsz, hogy NEKED mi a jó, hogy miért is mentél bele…hosszas meditáció, átgondolás, önismeret és egy tükröt mutató barát, s rájössz hogy ez nem jó. Nem visz semerre. Pontosabban nem abba az irányba, amerre szeretnél tartani.

Már nem tudod ki vagy és miért nem vagy képes felállni, hogy elég volt, nekem ez nem kell. Mert félsz és a félelem megbénít. Lépni, mozdulni sem tudsz, úgy érzed egy kéz folyamatosan visszaránt, hogy nem enged, közben az agyad zakatol, ki kéne jutni, el kéne engedni, de a hogyant nem találod. De ha már eljutsz odáig, hogy ráébredsz ez az egész nem téged szolgál, hogy az alárendelt viszony tulajdonképpen a te icike-picike önbizalmadból fakad, hogy úgy érzed inkább ez, mint a nagy üresség, a teljes egyedüllét…amikor már eljutsz odáig, hogy érted és felismered, és erősnek érzed magad, akkor döntesz és lépsz. És hirtelen minden kitisztul, megnyugszol, békében érzed magad. Már nem félsz, elengeded és továbblépsz. Mert érzed, hogy csakis ez az egyetlen megoldás, az egyetlen kiút ahhoz, hogy ismét önmagad légy.