A halál, mint katalizátor

Apa halálával kezdődött minden. Mert a rák lecsapott. Rá is. Amikor az ember azt hallja, hogy az egyik ismerőse rákos lett, vagy annak a rokona, anyukája, barátja…stb. mindig kívülállónak érzi magát. Azt hiszi ez vele, az ő családtagjaival nem történhet meg. A rossz mindig csak másokkal történik. Mindig csak hall róla az ember, de ő és a családja védve van. De nem. Emlékszem, amikor megtudtam hogy apa tüdőrákos. Hetekig, hónapokig, minden egyes reggel úgy ébredtem, hogy ez zakatolt a fejemben: Apa tüdőrákos, apa tüdőrákos, úristen, most mi lesz, hogyan tovább. Szeretteink elveszítésének már csak a gondolata is bénítólag hat mindenre, a gondolatainkra, az érzelmekre, idegrendszerre. Össze kéne szednie magát az embernek, megnéznie a lehetőségeket, milyen alternatívák vannak, s meg is teszi, de mindig megmarad az a fojtogató érzés, hogy mi van ha, ha nem lehet rajta segíteni, ha nem tudják műteni, ha meghal…. Ezek mind egytől-egyig felfoghatatlan dolgok, s végsőkig az ember úgy érzi, hogy nem, nem halhat meg, még van remény. Nem véletlenül mondják, hogy a remény hal meg utoljára. Emlékszem, amikor már a kórházban feküdt és nagyon rosszul volt, akkor is még mindig úgy éreztem, hogy ebből van kiút, valami csoda fog történni, nem halhat meg, Ő az én édesapám. De megtörtént, szépen csendben, s jobbat és szebbet nem is kívánhattam volna neki, mert anya vele volt az utolsó óráiban, beszélt hozzá, szépen csendben, fogta a kezét, nyugtatta, elmondta mennyire szereti és mennyire csodálatos apa és férj volt és nyugodtan menjen, ne féljen. S szépen lassan kialudt az élet a szemeiben és elment. Már nem volt több fájdalom, több szenvedés. Csak a végtelen megnyugvás.

Innen indult, ekkor indult el a katalizátor bennem. Nem rögtön persze, mert az elején az a fajta sokkhatás, hogy már nincs többé, hogy nem tudom apát megölelni, nem hallom a hangját, nem látom csak ha behunyom a szemem, de fizikai valójában már nem lesz. Nem mondja az okosságait, nem int meg finoman, nem hallom azt a fanyar angol humorát… sokk. Feldolgozni, hogy egyáltalán milyen rossz érzés, hogy élet NÉLKÜLE is megy tovább. Hogy ugyanúgy beszélgetnek az emberek, jár a villamos, zajlik minden. Nem áll le az ÉLET nélküle, egyszerűen mintha nem is létezett volna. “Csak” bennünk marad meg az emléke, a mozdulatai minden, ami együtt történt, sorra jönnek elő az emlékek, amiket nem is tudtunk, hogy ilyen mélyen megmaradt bennünk, képként, filmként könnyedén előhívva.

S egyszercsak a sokk átfordul egy egészen másfajta érzéssé. A halál, már nem szomorúság, hanem egyfajta KATALIZÁTOR. Miszerint nem tudhatjuk mennyi évünk van még hátra. Az egyik legutálatosabb szó számomra: a “majd”. Majd, amikor megszületnek a gyerekek, majd amikor megkapom a legjobb állásom, majd….mintha 100% biztosan tudnánk, hogy még annyi időnk van hátra. Majd akkor boldog leszek, addig nem. Kívülről várjuk a megváltást, a boldogságot, másoktól, a külső körülményektől. Halogatunk, éljük a monoton életünket, hajszoljuk a pénzt, biztosítunk mindent a gyerekeinknek, ami csak tőlünk telik, s közben rohan sebesen, vágtázik az idő.. el, mellettünk. Rájövünk ilyenkor – hogy soha, de soha nem tudhatja senki, hogy mennyit szánt neki a Jó Isten, vagy a sors, vagy nevezzük bárminek. Nem tudhatjuk ebben a testben, ezekkel az emberekkel, családtagokkal, szeretteinkkel mennyi időt tölthetünk itt a földi életünkben. És elkezd másképp élni.

Minden egyes nap hálát adok, hogy ÉLEK, hogy LÁTOK, hogy HALLOK, hogy ÉRZEK. Hogy meg tudom ölelni a szeretteimet, hogy elmondhatom nekik mennyire szeretem őket. Hogy érezhetek, hogy szeretnek és szerethetek. Hogy van munkám, van étel az asztalon, hogy gondoskodni tudok magunkról, hogy hallom az utca zaját, az emberek nevetését, a madarak csicsergését, egy kutya ugatását. Mennyire elbagatellizáljuk ezt a mindennapokban, mennyire nem tulajdonítunk nekik nagy jelentőséget, sőt oda sem figyelünk rá. Mert nem számít. Mert nem tűnik fontosnak, mert a nagy boldogságkeresésben nem vesszük észre, hogy ez mind maga a BOLDOGSÁG. A pillanatok, az élmények, a mindennapok – ez mind maga a boldogság. Nem a tárgyak, nem a szép nagy ház, a drága autók, vagy ékszerek… hiszen a rák, a betegség nem válogat. Nem viheti el magával az ember a sírba a nehezen vagy könnyen megszerzett értékeit. Nem ez az érték. Minden egyes apró momentum, ami körülvesz minket a mindennapokban az mind mind az ÉLET, maga a csoda, a boldogság. Tudatosítani, mélyen megélni minden egyes pillanatot és minden egyes jó és rosszért is hálát adni. A jóért, hogy kapjuk, a rosszért, hogy figyelnek ránk fentről, tanítanak minket. Hogy az orrunkra koppintanak, ha nem jó irányba tévednénk. Hálásak lehetünk, ha új emberekkel hoz minket a sors össze, akik egészen új távlatokat, kapukat nyithatnak meg előttünk. Aki olyan új élményt hoz az életünkben, amit már rég elfeledettnek hittünk, amikor egy csapára megváltoztatja az életünket. Újra szeretve vagyunk, újra lélegzünk, újra élünk!

Lélegezz és ÉLJ! Éld meg a mindennapokat, ne sürgesd az időt, hogy legyen már péntek, legyen már vége ennek a napnak, legyen már nyár..stb. MINDEN egyes napért légy hálás, amit megélhetsz.