Ne vedd természetesnek az életet!

Este van, 9 óra, csörög a telefon, a nagyobbik gyermekem számát írja ki, jön haza edzésről. Azonban nem ő szól bele, hanem egy ismeretlen női hang: “a lányát baleset érte”. Sokkot kapsz, első kérdés: életben van? Igen, adategyeztetés, merre van, hová menjek. Autó nincs, a 12 éves itthon, ne te ne öltözz, nincs idő erre, rohanás át a legkedvesebb szomszédhoz, bekopogsz, a gyomrod egy görcs, mindjárt elájulsz az idegtől, de tartod magad, a gyereked baleset érte. Szomszéd ajtót nyit, pizsamában áll, 3-dik kérdésre sem jön ki hang, nem tudom a sokktól kinyögni mi történt, majd negyedjére sikerül. Ruha felkap, szomszéddal egy perc múlva már úton.

Helyszínre érünk, a gyereked ül a földön sokkos állapotban, kapkodja a levegőt, a ruhája szanaszét szakadva, vérzik a lába, feje, orra bedagadva, s ül mellette az elkövető. Végül is csak előzni akart este, a pislákoló fényben, autó mögül. Gyerek elcsapva. Elkövető esdekel, bocsánatot kér, én üvöltök, lányom nyugtat, szegény sofőr, meg ő nem akar balhét. Odaérkezik az autós, akit megelőzött az elkövető, már hárman remegünk: a lányom, az autós és én. Óráknak tűnő percek múlva megérkezik a rendőrség, pislákoló fények, kérdezik hogy hívnak, felelsz csuklóból, de mintha nem te mondanád, hirtelen azt sem tudod ki vagy, hogy hívnak. A gyereket szorítod, öleled magadhoz, próbálod nyugtatni, aki csak sír, remeg, reszket mint a nyárfalevél.

Megérkezik a mentő, gyerek a mentőben, a rendőr tovább faggat, válaszolsz, de mintha egy filmet néznél. Ez nem veled történik, ilyet csak a híradóban látsz. Nem tudom hányadik miatyánk és hála után tartok, mentős közli, beviszik röntgen, kivizsgálás, gyorsan haza szomszéddal, a kisebbiket megnyugtatni, papírokat magadhoz venni és vissza a helyszínre. Mentőbe be, irány a kórház. A csöppet sem bőbeszédű gyerek most az egész utat végigbeszéli, minden kikérdez a mentőstől. Mentős mosolyog, bólogat, kedves, türelmes, anya nem nagyon vidám, lányod érdeklődik miért nem nevet. Megérkezünk a kórházba, horrofilmbe illő jelent, pislákoló fények, a falakon a vakolat máladozik, sehol egy teremtett lélek, mentős kérdezi, lehet, elirányították őket? De nem, jó a helyszín, megérkezik az ügyeletes orvos. Gyereket beviszik.

Te kint kaparod a falat egymagad, és hívod végig akit kell. Majd pótmamit felhív, pótmami aggódik és egy fél órán belül megérkezik. Közben gyerekhez behívnak, megnyugtatnak, nincs törés, de bent kell tartani, agyrázkódás gyanúja miatt. Orra háromszorosára dagadva, karja, combja, lába zúzódva, lelke romokban. Minden pillantása egy merő hála, hogy ott vagy, fogod a kezét, s nyugtatod, közben próbálsz ismét értelmes válaszokat adni immáron az orvosnak, s jó helyen aláírni a papírt, amit eléd tolnak. Gyerek tolókocsiba beültetve, pótmamival, ápolóval fel a kórterembe.

Mindenki kedves, nyugtatóak, gyerek is lassan megnyugszik, bár fő aggódása az új kiszakadt nadrág és tönkrement táska, csizma. Közben két rendőr megérkezik vallomást felvenni. Gyerek válaszolgat, megszeppenve, én aláír. Rendőrök el, már csak magunk, nővér be, adatokat felvesz, megint válaszolgatunk, nővér el és végre egy falat kenyeret ehet. Beszélgetés, ölelések, egyeztetés mi kell itthonról. Haza a cuccért, kicsit megnyugtatni, ekkor már éjjeli negyed 1. Gyomor már nyugszik, lassan felenged. S akkor feleszmélsz, ez valóban a te gyerekeddel történt, s valóban bármikor bármi megtörténhet. Nézel ki a fejedből, s próbálsz nyugovóra térni, de csak-csak feltűnnek sorozatban a képek előtted, ahogy ült, ahogy remegett, ahogy sírt, ahogy ölelted….